"Sátán kinyujtotta kezét s elmorzsolta életüket ujjai között, félredobta őket, megvéresedett ujjait beletörölte zsebkendőjébe s folytatta mondanivalóját ott, ahol abbahagyta volt:
- Mi nem tudunk rosszat cselekedni; hajlandóságunk sincs rá, mert egyátalában nem is tudjuk, mi az.
Különös nyilatkozatnak rémlett ez, ép e körülmények közepett, de mi csak alig hogy hallottuk, annyira megdöbbentett bennünket és annyira elszomoritott ez a gyilkosság, amelyet oly könnyelmüen elkövetett, - mert bizony gyilkosság volt az, csak ez lehetett az igazi neve, és sem szépitgetésre, sem mentségre nem gondolhattunk, hiszen az a két szerencsétlen semmikép sem vétett volt neki. Nagyon boldogtalanná sujtott minket ez az eset, mert szerettük őt s oly nemes szivünek, oly jóságosnak és kedvesnek gondoltuk és hüségesen elhittük volt neki, hogy angyal; most pedig itt ez a kegyetlen szörnyüség - óh, mennyire lealacsonyitotta ez őt, akire imént még oly büszkék voltunk. Sátán azonban csak beszélt tovább, mintha semmi sem történt volna, mesélt utazásairól s azokról a rendkivül érdekes dolgokról, amiket naprendszerünk temérdek világain látott és a tér végetérhetetlen távolságaiban mozgó más naprendszerek világain és mesélt a rajtok lakó halhatatlanok szokásairól, igy aztán ujra megigézett, elbüvölt, megbabonázott bennünket, bár megint fölöttébb elszomoritó jelenet játszódott le szemünk előtt; a két megölt emberke ronccsá nyomoritott holttestét megtalálta a feleségük s a két asszony most ott sirt, zokogott, jajgatott fölöttük és pap térdelt mellettük, kezét mellén egybekulcsolva imádkozott; és szánakozó jóbarátok sereglettek köréjük, csapat csapat után, sürü tömeggé verődve álldogáltak ott, süvegüket levéve tisztességtudón, fejüket lehajtva és nem egy arcról könny pergett alá - és ezzel a jelenettel Sátán egyátalában nem törődött, mig csak unni nem kezdte a sirás és könyörgés vékonyan sivalkodó hangjait, ekkor fogta hintánk nehéz deszkáját, letette rájuk s belepréselte az egész népséget a földbe, mintha egy raj legyet nyomott volna agyon s közben egészen nyugodtan beszélt nekünk tovább.
Angyal, és papot tud ölni! Angyal, aki nem tud rosszat cselekedni, és ime, hidegvérüen el tud pusztitani száz meg száz ártatlan embert, férfiakat, nőket, akik sohasem bántották! Szinte belebetegedtünk, hogy látnunk kellett ezt a rettenetes halált, különösen, midőn eszünkbe jutott, hogy a szerencsétlen teremtések el sem készülhettek a halálra, egyetlen egynek, a papjuknak kivételével, hiszen egyikük sem hallgatott még misét, egyikük sem látott még templomot. Mi pedig tanui voltunk e szörnyüségnek; szemünk láttára történt a gyilkosság, kötelességünk volt jelenteni az esetet, a törvény hadd birálhassa el.
Ő azonban csak beszélt megszakitás nélkül tovább és hangjának végzetesen varázsos zenéjével ujra hatalmába ejtett. Ugy megbabonázott, hogy mindent elfelejtettünk; egyéb vágyunk sem volt, csak leshessük szavát, csak szerethessük őt, lehessünk rabszolgái, tehessen velünk, amit akar. Szinte megrészegitett azzal az örömmel, hogy vele lehetünk s hogy belenézhetünk égszin szemébe, és érezhetjük azt az elragadtatást, ami végiglángolt minden erünkön, ha megérintett keze."
Mark Twain, eredeti nevén Samuel Langhorne Clemens (1835–1910) amerikai író
A TITOKZATOS IDEGEN regény (részlet), fordította Mikes Lajos
Teljes mű innen ingyen: http://mek.oszk.hu/10800/10836/10836.htm
| „ | Ha felismerjük végre, hogy minden ember őrült, egy csapásra világossá válik előttünk minden rejtély. | ” |
|
– Mark Twain |
||
